Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!

Örkény I. Tóték

A ki nem mondott szavaimba fogok egyszer belefulladni.

Olyan vagy, mint a virágok illata a tavaszi szélben,
megnyugtatod a lelkem e végzetes sötétben.
Pillangó röptében törsz át a falakon,
S a napsütést hozod át a beton ablakon.
Olyan vagy, mint dallamos zene,
A háború gyilkos zörejében.
Olyan vagy nekem, mint a szabadság,
Mint űzött vad lelkében egy pillanatnyi nyugodtság.
Úgy karolsz át mindig, ha elmegyek,
mint édesapa a haldokló gyermeket.
Mint óriás sas, kinek betakar a szárnya,
úgy lettél te, szívem kalitkája.

Él, ki azt mondja, vétek mit tettem,
s hagytam szétáradni e mérget testemben.
Fájdalmat s kínt hoz majd az élet,
Könnyeket szakajt a szemből, midőn
gyötör a végzet.
Mint kénszagú kamra ólom lánca
a padlóhoz köt le,
s farkasként marcangolja húsom,
majd eldob, s mint csontot a földre köp le.
Én mégis ezt a csodás láncot hordom,
s a kénszag tavaszi illat formájában éri el orrom.
Olykor hullnak a könnyeim, segítenek,
hogy tisztán lássak.
Kínok nélkül élem meg, amit e méreg
szívembe átad.
Hiába... Minden vétkemért vezeklem.
Miattad, ezt soha nem tettem.
Számomra te adod a kínt, te nyúzod meg testem,
de ez gyönyörrel tölt el, mert nekem
Te vagy az Egyetlen.

Szeretlek :)

A legjobb vagy, amit ebben az életben kaptam, mégis szívem összetörik némely szavadban. 

Angyalnak nevezel, s te látod a szárnyam, olykor mégis elveszlik glóriám egy-egy gyilkos

pillantásban. Elszáll a földi jó, mit léted hozzám rendelt, pislákol a láng, mi a gyertyát

élesztette. Csonkig ég-e vagy mozdulatlan lángol, rajtunk múlik, hogy szeretsz s szeretlek

s felül uralkodunk-e a világon. Hogy boldog vagy-e, vagy annyira nem szeretsz már engem,

pilláid rezdülései elárulják szépen, csendben. Mosoly derül arcunkra, esetleg uralnak a 

könnyek. Ahhoz, hogy örökké együtt legyünk, igazán nem mindegy. 

Olykor fájdalmat okozok Neked, te kíméletlenül gyötörsz engem, együtt sírunk, majd újra minden rendben.Nem szeretlek megrendülve látni, kérlek te se akard, hogy könnyeim a Fekete-tengert tegyék ki.  Nem szeretném, hogy herceg légy vagy tökéletes királyfi, csak fogd a kezem s te légy, ki mellettem áll ki. Én ígérem, ott leszek, segíteni foglak, a hűség leszek, a gondoskodásszobra. Anya leszek, ha kéred, s főnök, ha muszáj, s igenis terror lesz, ha a zoknid az ágy mellett a kosztól megáll. Haragudni fogsz, ha nemet mondok, s neheztelni, ha másként alakulnak a dolgok. Duzzogó gyermekként fogsz a kanapén ülni, s csak annyit mondok,"ne duhastolj, légyszi". Ezekben a percekben is gyöngéden karollak majd át, s puha kezeimmel a szerelem simítja meg orcád.

 -|- ...-|-

Faladom MOST feladom...

"A legszebb mosoly mögött rejtőznek a legfájóbb könnyek. 

A legtisztább égen is hamar eltakarják a Napot a fellegek, melyek mindenhová vihart űznek."

Mosoly ül ki arcodra, hisz tudod, hogy mindehová csak a látszat kell. Mit rejt a belsőd, már senkit nem érdekel. Minden reggel felkelsz, s előjön művész éned. Egy idilli festmény, mely arcod vásznán minden hajnalban újra s újra éled. 

Zajlanak az órák s percek, az ecsetek varázsa egyre csak elernyed. Eljő az éj, s a közönség már nem rád vár. Könnyeid záporként áztatják, mi téged emberré vált. Egyedül ülsz, nem érzel már semmit csak a vészt, a baljót ami belülről szétfeszít. 

De nem adod fel még nem, csak néma csendben átkozod a napot, melyen lelked tüze először feléledt, s várod a végsőt, melyben a láng örökké semmivé lesz.

-|- ...-|-

"Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. 

Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik."

A felhők felett tudom, mindig kék az ég. Ha sírni támad kedvem, csak felnézek az égre és arcod látom a felhők fehér tükrén. Boldogság tölt el, mikor fentről te mosolyogva rám nézel. Úgy érzem karod szorít át a lég óriási tömegével. Mégis szívem dobban s egyre hevesebben ver, mikoron sötét fellegek közelítik meg a pillanatot, melyen napfény áztatta tekinteted felém ível. Zordon felhők takarják el a világító kék eget, nem sugároznak bizalmat a lágy, becsesen vonuló fellegek. Hullni kezd az eső, s egy-egy cseppje arcomhoz ér. Szeretném őket letörölni, de harcom semmit sem ér. Vízözönként zuhan lerám a temérdek súly, mi apránként a földbe döngöl. Szépen, lassan, minden cseppjével, egy kicsikét megöl. 

-|- ...-|-

"Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, 

aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem."

Még el sem mentél, máris hiányodban égek. Oly napok jönnek, melyekben csókod tüze nem éltet. Könyörgő szemekkel folyton csak arra kérlek, ne menj el, ne hagyj itt. Még ne! Esztendőknek tűnő gyilkos napfelkelték, melyeket véres alkonyat tép szét. Lelket gyötrő, magányos nappalok, minden mi él, érezteti, hogy egyedül vagyok. Ma nem ölel át senki, óvó szorítással, s nem tekint rám, oly mélyről jövő, sugárzó pillantással. Az út, melyen járok, s a macskakő, mi visz tovább, nem enged, nem gondolni Rád. Hisz a közös séták, s kézfogások emléke, itt él bennem, bele égett szívembe.

-|- ...-|-

"Ha féltem is, a helyemet megtaláltam,

születtem, elvegyültem, s kiváltam."

Úgy érzem a vak semmibe tartok és lebegek egy szakadék felett. Az az erő, ami fenntart lassan elvész és nem bírom tovább. A hit, amit próbálok magam előtt tartani, egyre csak elernyed és nincs több fohász. Minden amiben s akiben bízom átver. Pátyolgatja a múltját s nem jelentek neki semmit. A kitartás, az önfeláldozás s minden mi maroknyi erőt kiváj, elvész az út szürke, koszos porán. Segítenék, de nincs kinek már. Kevés vagyok, s ez így van jól talán. Nem vagyok hős, s nem vagyok bálvány. Nem leszek példakép gyermekek szemében, nem lesz testem idők elteltével márvány. Szívem nem mozdul már, lelkem kővé dermedve vár. 

S lassan itt maradok egyedül, árván.

-|- ...-|-

"Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban,

mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit."

Nélküled az életem sivár, s ha Te nem vagy Nekem, az út túloldalán rám senki se’ vár. Körbe vesz tengernyi ember, s a kegyetlen, rideg világ. Alig értem, ebben a kínban, hogy találta Te rád. Az élet szürke, feketehomokos járdáin róttam a métereket s vasvilláéval kergettek, kiknek odaadtam életemet. Sötét éjben kacsintgató apró lángként tűntél fel szívemben, gyengén pislákoltál, majd járatot égettél minden zsigeremben.  Forró lett lángod, s fényed óriásra nőtt, oly bántó az érzés, hogy bármikor elolthat az eső. Üvegkalitkába zárnálak, ha tehetném s éltető erőd a világtól elrejtném. Oly boldog lennék, ha a mindened lehetnék s éltethetnélek petróleumként. Tüzed örökké égne éjjeli csillagként. Soha nem hagynál el s a hosszú úton, mint vakot vezetnél.

Oh, én csak ennyit szeretnék.

-|- ...-|-