"Mint édesdeden alvó gyermek álmát zavarják meg komor s kegyetlen szörnyetegek, 

úgy szakajt fájó s kínzó sebet lelkemben, hogy már nem vagy nekem."

Együtt jártak ők sok éven át, egy fiú és egy lány, két jó barát. 

Fogták egymás kezét, sétáltak sokat, suttogtak egymásnak csacsi szavakat. 

Hideg, téli napsugár kint találta őket az utcán. Boldogok voltak mint senki más, s egy napon így szólt a lány:

"Gyermeket várok, egy szép kisbabát!" -

 szeméből sugárzott az öröm, de a fiú nem szólt, csak elköszönt. Elment némán, hidegen. 

Ez volt hát a nagy szerelem?

Megszületett a kisfiú, kék szemű, barna hajú. Boldog volt a lány.

Várta, hátha eljön az apja, de nem jött, hiába várt. A kisfiú egyre nőtt, egyre szebb lett. 

Egy napon kimondta az első szót, a legszebbet: "Apa"!

Másnap sétálni mentek arra, ahol régen jártak ők. A napok felszántották a régi szép emlékeket s az együtt töltött időt. 

Az egyik sarkon egy ifjú pár köszönt rájuk. Egy kék szemű, barna hajú fiú és egy szőke lány.

A lány visszanézett a könnyein át és így szólt a fiához:

"Ő volt az édesapád!"

-|- ...-|-

"Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!"

Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. (...) A másik fajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember, és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk.

József Attila *.*  ♥

"Nem tettél semmi rosszat, semmit. 

Egyszerűen csak összetapostad azt a 21 grammnyi gyönyörűséget a mellkasom közepén, 

ami nem más, mint a lelkem."

Valakinek végre meg kell értenie. Valakinek végre elégnek kell lennie ahhoz, hogy elég legyek számára. Csendesen fordulok el ettől a torz világtól, a világ arcától, amiben minden olyan másképp történik, mint ahogyan lehetne. Kiesünk egymásból. Ledobott, megunt cipők. Kiégett vágyak a sarokban. Álmok, melyet soha nem mertünk végigálmodni.

-|- ...-|-

"Isten hozott a féltékenység világában. 

Belépéskor kapsz egy kis hasogató fejfájást, szinte leküzdhetetlen vágyat, 

hogy valakit meggyilkolj és egy kisebbrendűségi komplexust."

Az önhittség nem illik össze a szerelemmel. Az önhittség önzővé teszi az embert, megkeményíti szívét, megzavarja látását. Az igazi szerelemhez az illik, hogy szerény, alázatos és bátortalan legyen. A legcsekélyebb érintés is fájdalmas számára, minden tekintettől megremeg, bármelyik pillantás a féltékenység vívódásai közé dobja. És csakis a féltékenység óvja meg az embert az oktalan vakságtól, a csalóka önhittségtől. A féltékenység mindig újabb és újabb kérdésekkel ostromol, mindig újabb és újabb válaszokat vár... Féltékenység a szerelem.

"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. 

Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi."

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

"Tudod nagyapa, mért nem félek már a haláltól? 

Mert tudom, hogy jó helyen leszek a Mennyországban a Te karjaid között, 

mint mikor kislány voltam."

Nagyapa a meséid olyan szépek! Mesélj nekem sokáig még, arra kérlek! És mondd, nagyapa, igazak a történetek?

    Kislányom, csak kitaláltam mindegyiket!

    

Kitaláltad? De miért? Miért nem mesélsz nekem igazat vagy valóságot?

     

Mert a valóság kegyetlen. Csak kitaláltam a meséket, hogy neked olyan jó legyen.

Ha arcod nevetni látom, az jó nekem. Kitaláltam a meséket, szép perceket így szereztem.

Ne haragudj kicsi lányom, de az élet már nem álom!

 Nem haragszom, Papi, dehogy. Csak csodálkozom rajta.

De már értem miért volt oly szép a Csipkerózsika.

"Egyszer eljön majd az a pillanat, amikor valaki más meg fog jelenni az életemben.

S te akarva-akaratlanul kifogod azt mondani, hogy

"Nem értem, mit szeret ebben a nőben..."

Ilyenkor szeretnélek emlékeztetni, hogy valamikor, valamiért Te is belém szerettél."

Ha kidobnak egy kapcsolatból, a kidobó személy azt hiszi, a kidobott fél csak rá gondol és pótolnia kell a hiányát. Ez lehet, hogy így van. De lehet, hogy nincs. Megeshet, hogy az elhagyott egyén csak annyit érez, hogy bilincseit elhagyta, lánctalpait nem kell tovább hordania. Élhet és élni is akar. Felkeresik a régi barátok, az ellenség fogalma átgondolttá válik. Új kapcsolatok köttetnek és érzelmi kötődések alakulnak ki. 

S a viszony, mely egykoron oly hevesen égett, s lángokba borított két szívet, mintha csak a pokol legmélyebb bugyraiból tört volna elő... Ez mára már csak hamu s némi füst, mely még lebeg a szemek előtt. Tanulság és példa a jövendő előtt. A múlt egy lakatokkal lezárt eseménye, mely nyomot hagy lelked hullámtengerén örökre.

-|- ...-|-