Szeretlek :)

A legjobb vagy, amit ebben az életben kaptam, mégis szívem összetörik némely szavadban. 

Angyalnak nevezel, s te látod a szárnyam, olykor mégis elveszlik glóriám egy-egy gyilkos

pillantásban. Elszáll a földi jó, mit léted hozzám rendelt, pislákol a láng, mi a gyertyát

élesztette. Csonkig ég-e vagy mozdulatlan lángol, rajtunk múlik, hogy szeretsz s szeretlek

s felül uralkodunk-e a világon. Hogy boldog vagy-e, vagy annyira nem szeretsz már engem,

pilláid rezdülései elárulják szépen, csendben. Mosoly derül arcunkra, esetleg uralnak a 

könnyek. Ahhoz, hogy örökké együtt legyünk, igazán nem mindegy. 

Olykor fájdalmat okozok Neked, te kíméletlenül gyötörsz engem, együtt sírunk, majd újra minden rendben.Nem szeretlek megrendülve látni, kérlek te se akard, hogy könnyeim a Fekete-tengert tegyék ki.  Nem szeretném, hogy herceg légy vagy tökéletes királyfi, csak fogd a kezem s te légy, ki mellettem áll ki. Én ígérem, ott leszek, segíteni foglak, a hűség leszek, a gondoskodásszobra. Anya leszek, ha kéred, s főnök, ha muszáj, s igenis terror lesz, ha a zoknid az ágy mellett a kosztól megáll. Haragudni fogsz, ha nemet mondok, s neheztelni, ha másként alakulnak a dolgok. Duzzogó gyermekként fogsz a kanapén ülni, s csak annyit mondok,"ne duhastolj, légyszi". Ezekben a percekben is gyöngéden karollak majd át, s puha kezeimmel a szerelem simítja meg orcád.

 -|- ...-|-

Faladom MOST feladom...

"A legszebb mosoly mögött rejtőznek a legfájóbb könnyek. 

A legtisztább égen is hamar eltakarják a Napot a fellegek, melyek mindenhová vihart űznek."

Mosoly ül ki arcodra, hisz tudod, hogy mindehová csak a látszat kell. Mit rejt a belsőd, már senkit nem érdekel. Minden reggel felkelsz, s előjön művész éned. Egy idilli festmény, mely arcod vásznán minden hajnalban újra s újra éled. 

Zajlanak az órák s percek, az ecsetek varázsa egyre csak elernyed. Eljő az éj, s a közönség már nem rád vár. Könnyeid záporként áztatják, mi téged emberré vált. Egyedül ülsz, nem érzel már semmit csak a vészt, a baljót ami belülről szétfeszít. 

De nem adod fel még nem, csak néma csendben átkozod a napot, melyen lelked tüze először feléledt, s várod a végsőt, melyben a láng örökké semmivé lesz.

-|- ...-|-

"Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. 

Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik."

A felhők felett tudom, mindig kék az ég. Ha sírni támad kedvem, csak felnézek az égre és arcod látom a felhők fehér tükrén. Boldogság tölt el, mikor fentről te mosolyogva rám nézel. Úgy érzem karod szorít át a lég óriási tömegével. Mégis szívem dobban s egyre hevesebben ver, mikoron sötét fellegek közelítik meg a pillanatot, melyen napfény áztatta tekinteted felém ível. Zordon felhők takarják el a világító kék eget, nem sugároznak bizalmat a lágy, becsesen vonuló fellegek. Hullni kezd az eső, s egy-egy cseppje arcomhoz ér. Szeretném őket letörölni, de harcom semmit sem ér. Vízözönként zuhan lerám a temérdek súly, mi apránként a földbe döngöl. Szépen, lassan, minden cseppjével, egy kicsikét megöl. 

-|- ...-|-

"Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, 

aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem."

Még el sem mentél, máris hiányodban égek. Oly napok jönnek, melyekben csókod tüze nem éltet. Könyörgő szemekkel folyton csak arra kérlek, ne menj el, ne hagyj itt. Még ne! Esztendőknek tűnő gyilkos napfelkelték, melyeket véres alkonyat tép szét. Lelket gyötrő, magányos nappalok, minden mi él, érezteti, hogy egyedül vagyok. Ma nem ölel át senki, óvó szorítással, s nem tekint rám, oly mélyről jövő, sugárzó pillantással. Az út, melyen járok, s a macskakő, mi visz tovább, nem enged, nem gondolni Rád. Hisz a közös séták, s kézfogások emléke, itt él bennem, bele égett szívembe.

-|- ...-|-

"Ha féltem is, a helyemet megtaláltam,

születtem, elvegyültem, s kiváltam."

Úgy érzem a vak semmibe tartok és lebegek egy szakadék felett. Az az erő, ami fenntart lassan elvész és nem bírom tovább. A hit, amit próbálok magam előtt tartani, egyre csak elernyed és nincs több fohász. Minden amiben s akiben bízom átver. Pátyolgatja a múltját s nem jelentek neki semmit. A kitartás, az önfeláldozás s minden mi maroknyi erőt kiváj, elvész az út szürke, koszos porán. Segítenék, de nincs kinek már. Kevés vagyok, s ez így van jól talán. Nem vagyok hős, s nem vagyok bálvány. Nem leszek példakép gyermekek szemében, nem lesz testem idők elteltével márvány. Szívem nem mozdul már, lelkem kővé dermedve vár. 

S lassan itt maradok egyedül, árván.

-|- ...-|-

"Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban,

mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit."

Nélküled az életem sivár, s ha Te nem vagy Nekem, az út túloldalán rám senki se’ vár. Körbe vesz tengernyi ember, s a kegyetlen, rideg világ. Alig értem, ebben a kínban, hogy találta Te rád. Az élet szürke, feketehomokos járdáin róttam a métereket s vasvilláéval kergettek, kiknek odaadtam életemet. Sötét éjben kacsintgató apró lángként tűntél fel szívemben, gyengén pislákoltál, majd járatot égettél minden zsigeremben.  Forró lett lángod, s fényed óriásra nőtt, oly bántó az érzés, hogy bármikor elolthat az eső. Üvegkalitkába zárnálak, ha tehetném s éltető erőd a világtól elrejtném. Oly boldog lennék, ha a mindened lehetnék s éltethetnélek petróleumként. Tüzed örökké égne éjjeli csillagként. Soha nem hagynál el s a hosszú úton, mint vakot vezetnél.

Oh, én csak ennyit szeretnék.

-|- ...-|-

"Nem számít, milyen gyorsan utazunk. (...)

 A végén mindannyian ugyanott kötünk ki."

Csak hallom ahogy hangosan szuszog, egyre szaporábban veszi a levegőt, 

majd hirtelen légzése leáll. Pillanatok telnek el és újra csak zihál.

Látom szenvedését, miként apró mancsai az életért kaparják a földet. Teste merev, már csak kicsiny feje néz az égfelé. Pici gombszemeit uralja a félelem és a kétségbeesés. Már nem oly tiszta pillantása, mint élete kezdetén, nem árad falatnyi szívéből a szeretet és a melegség. 

Küzd. A végsőkig hajtja az élni akarás. Nem adja fel, mint én tenném. Jéghideg, már-már hulla merev teste harcol az átkozott életért. Napok telnek el, egyre csak szenved, s sír szegény, majd egy váratlan percben lenyuhja gyönyörű két szemét. 

Örökre magába zárja a sivár, mély sötétség.

-|- ...-|-

"Mint édesdeden alvó gyermek álmát zavarják meg komor s kegyetlen szörnyetegek, 

úgy szakajt fájó s kínzó sebet lelkemben, hogy már nem vagy nekem."

Együtt jártak ők sok éven át, egy fiú és egy lány, két jó barát. 

Fogták egymás kezét, sétáltak sokat, suttogtak egymásnak csacsi szavakat. 

Hideg, téli napsugár kint találta őket az utcán. Boldogok voltak mint senki más, s egy napon így szólt a lány:

"Gyermeket várok, egy szép kisbabát!" -

 szeméből sugárzott az öröm, de a fiú nem szólt, csak elköszönt. Elment némán, hidegen. 

Ez volt hát a nagy szerelem?

Megszületett a kisfiú, kék szemű, barna hajú. Boldog volt a lány.

Várta, hátha eljön az apja, de nem jött, hiába várt. A kisfiú egyre nőtt, egyre szebb lett. 

Egy napon kimondta az első szót, a legszebbet: "Apa"!

Másnap sétálni mentek arra, ahol régen jártak ők. A napok felszántották a régi szép emlékeket s az együtt töltött időt. 

Az egyik sarkon egy ifjú pár köszönt rájuk. Egy kék szemű, barna hajú fiú és egy szőke lány.

A lány visszanézett a könnyein át és így szólt a fiához:

"Ő volt az édesapád!"

-|- ...-|-

"Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!"

Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. (...) A másik fajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember, és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk.

József Attila *.*  ♥

"Nem tettél semmi rosszat, semmit. 

Egyszerűen csak összetapostad azt a 21 grammnyi gyönyörűséget a mellkasom közepén, 

ami nem más, mint a lelkem."

Valakinek végre meg kell értenie. Valakinek végre elégnek kell lennie ahhoz, hogy elég legyek számára. Csendesen fordulok el ettől a torz világtól, a világ arcától, amiben minden olyan másképp történik, mint ahogyan lehetne. Kiesünk egymásból. Ledobott, megunt cipők. Kiégett vágyak a sarokban. Álmok, melyet soha nem mertünk végigálmodni.

-|- ...-|-

"Isten hozott a féltékenység világában. 

Belépéskor kapsz egy kis hasogató fejfájást, szinte leküzdhetetlen vágyat, 

hogy valakit meggyilkolj és egy kisebbrendűségi komplexust."

Az önhittség nem illik össze a szerelemmel. Az önhittség önzővé teszi az embert, megkeményíti szívét, megzavarja látását. Az igazi szerelemhez az illik, hogy szerény, alázatos és bátortalan legyen. A legcsekélyebb érintés is fájdalmas számára, minden tekintettől megremeg, bármelyik pillantás a féltékenység vívódásai közé dobja. És csakis a féltékenység óvja meg az embert az oktalan vakságtól, a csalóka önhittségtől. A féltékenység mindig újabb és újabb kérdésekkel ostromol, mindig újabb és újabb válaszokat vár... Féltékenység a szerelem.

"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullajtja el a reményeit, miként a fa a leveleit. 

Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi."

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.

"Tudod nagyapa, mért nem félek már a haláltól? 

Mert tudom, hogy jó helyen leszek a Mennyországban a Te karjaid között, 

mint mikor kislány voltam."

Nagyapa a meséid olyan szépek! Mesélj nekem sokáig még, arra kérlek! És mondd, nagyapa, igazak a történetek?

    Kislányom, csak kitaláltam mindegyiket!

    

Kitaláltad? De miért? Miért nem mesélsz nekem igazat vagy valóságot?

     

Mert a valóság kegyetlen. Csak kitaláltam a meséket, hogy neked olyan jó legyen.

Ha arcod nevetni látom, az jó nekem. Kitaláltam a meséket, szép perceket így szereztem.

Ne haragudj kicsi lányom, de az élet már nem álom!

 Nem haragszom, Papi, dehogy. Csak csodálkozom rajta.

De már értem miért volt oly szép a Csipkerózsika.

"Egyszer eljön majd az a pillanat, amikor valaki más meg fog jelenni az életemben.

S te akarva-akaratlanul kifogod azt mondani, hogy

"Nem értem, mit szeret ebben a nőben..."

Ilyenkor szeretnélek emlékeztetni, hogy valamikor, valamiért Te is belém szerettél."

Ha kidobnak egy kapcsolatból, a kidobó személy azt hiszi, a kidobott fél csak rá gondol és pótolnia kell a hiányát. Ez lehet, hogy így van. De lehet, hogy nincs. Megeshet, hogy az elhagyott egyén csak annyit érez, hogy bilincseit elhagyta, lánctalpait nem kell tovább hordania. Élhet és élni is akar. Felkeresik a régi barátok, az ellenség fogalma átgondolttá válik. Új kapcsolatok köttetnek és érzelmi kötődések alakulnak ki. 

S a viszony, mely egykoron oly hevesen égett, s lángokba borított két szívet, mintha csak a pokol legmélyebb bugyraiból tört volna elő... Ez mára már csak hamu s némi füst, mely még lebeg a szemek előtt. Tanulság és példa a jövendő előtt. A múlt egy lakatokkal lezárt eseménye, mely nyomot hagy lelked hullámtengerén örökre.

-|- ...-|-

"Ennyit jelent, ha az ember felnőtt? El kell viselnie ezt a fájdalmat? 

A saját kárán kell levonnia a tanulságot? Ha így áll a dolog, érdemes fiatalon meghalni."

Folyton azt érzem, mintha más szeretnék lenni. Mintha új helyet keresnék, új élettel és új személyiséggel. Ez együtt jár a felnőtté válással, meg azzal a törekvéssel is, hogy újra megtaláljam magam. Azzal, hogy mássá válok, felmentem magam minden alól. Komolyan azt hittem, hogy ahányszor próbálkozom, mindig felszabadulhatok. De mindig zsákutcába kerültem. Mindegy, hova megyek, eltévedek. Ami nincs, az nem változik. A forgatókönyv módosulhat, de én mindig ugyanaz a tökéletlen ember maradok. Mindig ugyanazok a hiányérzetek kínoznak, amelyeket sosem tudok kielégíteni. 

Azt hiszem, meg kell ismernem magam.

"Lehajolt hozzám, szája végigfutott az enyémen. 

Lehunytam a szemem, a lámpafény átragyogott a szemhéjamon. 

Sosem lenne merszem megfogalmazni (mert úgysem tudnám), 

mit éreztem, amikor megcsókolt, előbb tapogatón, majd önfeledten."

Különös, az emberi lények imádják ezt csinálni, holott vérnyomáskrízist, végtagremegést, tachycardiát, egyéb kritikus tüneteket okoz. Ráadásul a felek ritkán érik be ennyivel. Amikor ők még azt hiszik, békésen játszadoznak a nyelvükkel, valójában máris féktelenül kalózkodnak, gondolatban és tettleg egyaránt, hiszen a kezek például szabadon maradnak. Szabadon, de nem nyugton. A csók békés jellege megszűnik. A végtagok önállósulása folytán a szervezet maradék nyugalma is felborul. A belső részek bolydultan hullámzanak, áradnak, emelkednek, süllyednek. Hormonok, nedvek zubognak. Kész csoda, hogy a többség túléli.

Fable ♥ 

"Ha már nagyon nagy lánggal él a szenvedély, 

akkor jöhet a szex,  hogy befejezze a táncot, 

de soha nem az övé az első lépés."

A szex csak elronthat egy kapcsolatot, mert amint lefekszem valakivel, az illető elvárja, hogy minden randi az ágyban érjen véget. Ha meg nem ezt a végcélt választom, kénytelen vagyok egész este a mentségen törni a fejemet. Elkerülhetetlen viták lángolnak fel, súlyos érvek csapnak össze. (...) Az ember néha próbálkozik a "legyünk csak barátok"-változattal, de ha egyszer átlépjük a láthatatlan határvonalat, ez már kizárt, és hiába élvezném az illető társaságát, többé nem látom viszont.

"Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát,

 aki kész megmártani szívünkben a tőrt, 

s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát."

Néma barátok voltak, s mint valami balsorstól, úgy óvakodtak tőle, hogy bizalmasabb kapcsolatra lépjenek. (...) Lehetett volna megmagyarázni ezt az érzést, mely egyszerre tette baráttá és ellenséggé, s éppúgy vértezte egymás irányában közönnyel, mint amennyire egymáshoz kapcsolta ösztönük szerint egyesítve, valójában pedig elkülönítve kettejüket. Ki tudja, talán meg akarták őrizni illúzióikat.

Balzac ♥

Szeretlek ♥

♥ Minden emléked egy pillanatnyi boldogság a szürke és bűzös élet sodrában.

Minden emlékem, mi hozzád fűz bearanyozza szürke hétköznapjaim és visszaránt mielőtt eltünnék a szürke és bűzös élet sodrában. 

A gyönyör, amely emlékeddel kézen fogva jár, erőt ad minden kínzó és fájó reggel első monoton percében, az újra kezdéshez, a talpra álláshoz és a hithez, hogy semmi nincs még veszve.

Sosincs veszve semmi, hisz amíg élsz, levegőt veszel és én élek, levegőt veszek szeretlek és itt vagyok Neked.

Olykor elmerülök az álmok lila felhői közt s fellobban bennem a közös lélegzetvételek, s szívdobbanások száma, s összhangzó dallamának csilingelő némasága.

Még a mai napig bennem él csókod, érintésed, szirénként csengő édes hangod, az angyalian ragyogó arcod és a sok sok gondoskodás és szeretet amit tőled kaptam. Az együtt alvások a cigizések és az édes szemed amikor akartál Tőlem valamit.

Tudod minden nap és percben tisztán él bennem minden érintésed, és megborzongok mikor csak egy pillantásodat magaménak vélem. Mikor elhagy a hitem a Te arcod s bátorító szavaid, simogatásod érzem hideg testemen s vágyom rá, hogy újra az enyém legyen.

Szeretlek ♥

-|- ...-|-

"Ha becsukom fáradt szemem, tekinteted az arcomba vág.
Szemed tüzénél megvakulok, de lassan újra feljön a nap..
Nélküled semmi vagyok."

Hello, hello! Újra itt vagyok, vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok.
Tudom, tudom, nem láttál rég. Bármit is mondasz, szemedben a megértés tüze ég.

Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel. Sajnos nem állnak össze a mondatok.Én nem ide jöttem, nem ezt akartam. Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó, azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.

Hello, hello! Nem tűntem el, csak egy távoli bolygón jártam lehunyt szemekkel. 

De kinyílt lassan a szem,most is rád ragyog. 

Könny reszket benne, mert látom, hogy vak vagyok.

Ákos ♥

"Az ember lelke könnyen jóllakik az elgondolással,

 de a test az olyan, hogy annak száját bé kell dugni,

másképp jól nem lakik."

Csak egy szívfájdalom van, az, hogy nem hozhatod vissza, ami elmúlt... én már most sajnállak, hogy egyszer csak eszedbe fogok jutni... és az, ami volt s ami elmúlt... az unalmas napok csöndje, a gyors és sietős út a hivatalból haza és a kis ebédek és a lompos kis feleség a barnavirágos pongyolájával... és irigyellek, hogy hogy fogod szeretni, és sajnállak, hogy fájni fog a szíved, mert nem tudod többet visszahozni, akármit is csinálsz... de boldog is vagyok, mert akkor majd megismered, akit nem akartál megismerni, csak úgy vetted, mint az orvosságot, amit nem kíván úgy az ember, mint a pezsgőt, pedig hasznosabb neki, mint a pezsgő. A fájdalmon keresztül meglátod, akit nem akartál látni, és megismered, akit nem mertél megismerni, míg együtt voltál vele és láttad, ahogy az ember lát a szemeivel, de az ember nem tud érzékelni az érzékeivel, az ember csak az emlékein át lát... még a gondolat sem segít... Az is szegény koldus, alamizsnáért könyörög... csak az emlékezés gazdag, csak az ad, mert annak a kezében van a kifogyhatatlan kincstár.

Móricz  ♥

"Foggal, kézzel, ahogy tudod,
tépd le ezt a vasbilincset
tisztességes lány-nyakamról."

Mennyi üvegszilánk szúrja nyelvem! Milyen kőfalat emeltem házam közé s házad közé, hogy ne gondoljak rád többé. Így volt. Emlékszel? 

Ha csak messziről megláttalak, homokot vágtam szemembe.
S lovam, önként, mindenünnen hozzád vitt, mihelyt fölültem. 

Ezüst tűkkel feketén forgott szívemben a vér,
s álmom is csak gaz füvek mérgét lehelte belém. És a bűn mégsem enyém, a föld a bűnös, az illat,az, amely most is felém tör, kebleidből, fürtjeidből...

Lorca ♥

"Mit számít a kor. 

Ha nincs igazi élet, akkor délibábon él az ember.

Mégiscsak jobb mint a semmi."

Mindjárt eláll az eső, felfrissül és megkönnyebbülten felsóhajt a természet. Csak engem nem frissít fel a vihar. Éjjel-nappal lidércként nyom az a gondolat, hogy elveszett az életem - visszavonhatatlanul! Múltam nincs, azt ostobán eltékozoltam - semmiségre; a jelenem szörnyű mert buta. Itt van például az életem és a szerelemem; hová legyek, mit tegyek velük? Elvész az érzelem, akár a napsugár, amely gödörbe esik, és elveszek én magam is.

Csehov ♥

"Amikor lecsap a balsors, derül ki, hogy ki az igazi barát.

A barátok a hajón maradnak, míg a patkányok menekülnek."

Valamikor régen, nagyon régen, a magas hegyek tövében, egy sűrű erdőben élt két démon. Az egyik vörös volt, a másik kék. A vörös démon nagyon szerette az embereket, főként a gyerekeket; egyfolytában azon töprengett, hogyan tudna barátságot kötni velük.

- Szereted a gyerekeket? – kérdezte tőle a kék démon.

- Igen, igen! – kiáltotta a piros démon.

- Szeretnél játszani velük?

- Igen! Igen!

- Szeretnéd, ha a barátaid lennének?

- Igen! Ezt szeretném a legjobban. Ezt, mert most egyetlen barátom sincs!

A kék démon a fejét csóválta.

- Jól van, ha így gondolod, akkor gyere ide, elmondom, mit kell tenned.

A piros démon odament, a kék démon pedig elmondta, mit kell tennie.

Másnap a gyerekek kimentek a patakhoz, a rétre. Virágot szedtek, koszorút kötöttek, fogócskáztak és bújócskáztak, vidáman nevetgéltek. Egyszercsak a fák közül előugrott a kék démon, és rájuk üvöltött:

- Búúúú! El innen, el! Ez az én rétem! Ha nem takarodtok, mindegyikőtöket felfalom!

A gyerekek nagyon megijedtek, azt se tudták, merre fussanak. Volt köztük olyan, aki moccanni sem bírt a félelemtől, elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó kék démont, aki elindult feléjük. Azt hitték, démonebéd lesz belőlük.

Ekkor a fák közül kilépett a piros démon, és rákiáltott a kékre:

- Megállj! Ne merd bántani a gyerekeket!

A kék démon megtorpant a hang hallatán, lassan hátrafordult, és ahogy meglátta a piros démont, térdre rogyott.

- Jaj, nagyerejű piros démon! Ne bánts, kérlek, ne verj meg!

A piros démon odaszaladt a kékhez, és a fejére ütött egy bottal.

- Ijesztgeted a gyerekeket? Igen? Hogy mered ezt?

- Jaj, jaj, ne bánts! – siránkozott a kék démon.

- Hogy… mered… ijesztgetni… őket? – kiáltozott a piros démon, és minden szó után ráütött egyet a kék démon fejére a bottal.

A gyerekek csak néztek, és kicsiny, ijedt arcukon halvány mosoly jelent meg. Amikor a kék démon a fejét fogva visszamenekült a fák közé, már nevettek. Vidáman vették körbe megmentőjüket, a piros démont. Megsimogatták, megölelgették, és játszani kezdtek vele.

Este, amikor a gyerekek már hazamentek, a piros démon boldogan ment vissza a fák közé. Az erdő sűrűjében a kék démon várt rá.

- Sikerült! Köszönöm! – kiáltott a piros démon. – A gyerekek játszottak velem! Most már vannak barátaim!

A kék démon elmosolyodott.

- Eddig is volt. Legalább egy – mondta, és fejcsóválva beljebb ment az erdőbe.

Lehet, hogy nem vagyok a legjobb barát, 

de mindent megteszek, hogy csak egy percre is mosolyogni lássalak

"Néha a dolgok a legváratlanabbul csöppennek az életünkbe. 

Aztán rájövünk, hogy nem tudunk élni nélkülük.

 Ilyen vagy te is."

A tudat, hogy létezik valaki, akit teljes szívből szerethetünk, értelmet ad mindennek. Mosolyt csal az arcodra a borús hétfő reggeleken. Oltalmat ad a bántó tekintetek elől. Elhessegeti a kínzó, öngyilkos gondolatokat. Úgy érzed boldog vagy. A mobilod folyton kezedben, várva a pillanatot, amikor megcsörren, s a hívő személyében Őt látod. Kémleled a melletted elhaladó buszok ablakait, nem mosolyog e rád tekintete a koszos ablaküvegeken át. A villamosmegállók mellett elhaladva lassítasz lépteiden, nehogy elszalaszd, ha ott várni látnád. Haza úton rohansz a postaláda felé, nincs e csak egy kis szakadt, égett papírdarab, amit Tőle kaptál. Azonban pár nap elég arra, hogy ráébredj, nem keres, nem a Te utadon jár. Csak egy titokzatos látogató kopogtat nálad, a Szerelem. Ő a semmiből jön és sohasem enged el. Nem számít mit csinálsz, mert valamilyen módon Ő úgyis veled lesz. Ha másként nem, a gondolatidban. Ő éli a mindennapjait Nélküled. Te életed a mindennapjaid Nélküle. Néha hiányzol neki. Olykor hiányzik Neked. Mégis ott van valami, ami elválaszt titeket egymástól. Talán a büszkeség, talán a csalódástól való félelem.

-|- ...-|-

"Halott álmok, halott képek, halott színek, 

fakó emlékek jelennek meg zavart fejemben."

Olykor azt hiszem, hogy hallom a hangod. Néha azt érzem, hogy itt vagy velem. De nem. Szeretném, ha kinyílna az ajtó és Te ott állnál. Felragyogna arcom és nyakadba ugranék. Csüngnék rajtad, mint gyümölcs a fán. Most zokogok, folynak a könnyeim. Éjjel 11 óra. Rád gondolok. Látni akarlak. De nem vagy itt. Nem lehetsz. Csak fekszel a nehéz föld alatt, hullik rád csendben a hó. Alig fagyott koszorúk, friss virágok jelzik, hogy jártam ott. Jártam ott, ahol te otthonra leltél. Sötét van és én hideg ágyad mellett térdelek. Próbálok felállni és elindulni haza. De nem megy. Térdeim merevek, hozzá fagytak a földhöz. Köröttem idegen lelkek szállnak, de nem érzem, hogy te itt lennél. Egyedül vagyok élő, a holtak birodalmában. Eltel egy óra és harangoznak. Haza kell mennem! Sétálok a hóesésben és hallgatok. Egyszer csak hallok egy hangot. A Tiéd az. A nevemet suttogod. Forgolódom, de nem látlak. Tudom, hogy itt vagy. Érezlek. Megsimítod az arcom, megölelsz. Most sem látlak, de tudom, hogy velem vagy. Gyöngéden átkarolom a hóesést. Az élők csak néznek, nem értik. De nekem jó, mert itt vagy. És tudom, hogy figyelsz rám. Már figyelem a hangokat, mikor egyedül sétálok a sötétben. Szeretnék veled keringőzni a hóesésben. S együtt sétálni a halovány hold fényében. Szeretném elmondani, téged nem pótolhat semmi. De mielőtt szólhatnék, eltűnsz. Megint egyedül maradtam. A gondolataim a barátaim. Velük megyek tovább, s a kis domb oldalán egy felírat vár rám; nehezen látok, sűrűn hull a hó. Közelebb megyek. Sírva a földre zuhanok. 

A szöveg csak ennyi: Szeretlek Kislányom!

-|- ...-|-

"Minden szó, mi elhagyja a számat.

Minden dal, mi elhagyja gitárom.

Egyetlen szóval letudom írni,

Szeretlek, nélküled nem tudok élni."

Vajon ma is így gondolod még o.O

Ma szerettem volna felmenni a nem létező padlásszobába egy kötéllel. Csomót erősíteni a szabadon látszó tetőgerenda köré és a kötél másik végére, mely pontosan a nyakamra van méretezve. Gondolatban már fölfelé tartottam az ósdi falépcsőfokokon, amikor egy szellemi erő visszarántott.

Szorítása oly erős volt, mintha csak egy határozott, óvó atyai kéz húzott volna vissza a szakadék széléről. Ez a szellemi erő, ez az óvó kéz, az akarat volt. Énem azon akarata, amely arra törekszik, hogy visszaszerezzen téged. Elég erős ahhoz, hogy megállítson az úton az örökkévalóság felé, de gyenge ahhoz, hogy elérjen Téged.

Élesen él bennem, azaz arc, amit két évvel ezelőtt láttam meg a buszpályaudvaron. Az arc, amit attól a naptól kezdve minden nap csodálhattam.

Azonban sok idő lefolyt az élet percekből álló tengerén. Sok mindent elrontottam és még többet elveszítettem. Elvesztettem a bizalmadat, a hitedet, a szerelmedet, Téged. Téged, aki a Mindenséget jelentetted számomra. Ma már csak az emléked az enyém.

Hiányzik a mosolyod, a nyuszi fogad, a hangod, az ölelésed, a szorításod és mindened. Hiányzol a szívemből, az ágyamból, a kávésbögrémből. Hiányzik, mikor felkaptál és az ágyra dobtál, ha idiótaságok miatt jártattam a szám. Hiányzik, mikor a véred szívtam és te látszólag megsértődtél. A helyzet, mikor könyörögnöm kellett a mosolyodért. S ha tehetném, még ma is örökké könyörögnék.

-|- ...-|-

"Szelid dörgésben, jó harmatban

csurgóra húzott rossz kalapban

nem fogok bolyongni már többé,

űlök és mosolygok örökké."

Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurotikus beteg. 

Mint jellemezzem betegségemet? 

Éles eszűnek tudtam magam, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelőtehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg – ezt is fontolóra vettem, sőt ifjúkoromban magam előtt annak vallottam magam -, mert ez az eszmerendszer így megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos érték az ábrázolt földdarabnak. Ebben a tekintetben nem sok kétségem lehetett, mert olvasás és beszélgetés közben mások gondolatait könnyen követtem.

József Attila ♥

Nem mindig azé a nagyobb felelősség, aki a hibát elköveti, hanem sokszor azé, aki nem képes megbocsátani, és ezzel sokkal nagyobb hibát követ el.


*Úgy gondolom, életem legnagyobb baklövése volt, mikor hagytam, hogy elmenj mellőlem. Abban a percben mikor ki tudtam mondani, hogy viszlát... Abban a percben örökre megpecsételtem saját sorsomat.
Jó döntésnek tűnt, most bánom. Nem tudom, helyre hozhatnám e még. sajnos úgy vélem, már nem. :/*

Egy hónappal ezelőtt: 
Elmentem melleted, és a lábam remegett, úgy hogy majdnem összeestem. Szívem hevesen dobogott, megfogtad a kezem, tudtad, erre van szükségem ..


Ma: 
Remeg a lábam ha elmegyek melletted, rohadt nehéz megállni hogy ne rúgjak beléd. Hevesen ver a szívem mert a jelenléted idegesít, és le kell fogják a kezem hogy fel ne pofozzalak ..

A legtöbben, akik valaha a saját életük kioltásán gondolkodtak, most örülnek, hogy élhetnek.

Azt mondják, nem igazán akarták az életüket befejezni - csak meg akarták szüntetni a fájdalmat.

MIELŐTT MEGTENNÉD...
  
Ki az, aki örülni fog annak, hogy megtetted, kinek NEM fogsz hiányozni?
Miért szereznél örömet ellenségeidnek?
Még rosszabb véleménnyel legyenek Rólad?
Kinek fogsz hiányozni, kinek okozol élete végéig tartó fájdalmat?
Miért okozol bánatot azoknak, akiket éppen most nem szeretsz, de valójában nagyon közel állnak hozzád?
Miért bántsák őket a Te ellenségeid?
  
...GONDOLD ÁT MÉG EGYSZER!









Ha valaki öngyilkossági fantáziákról vagy tervekről beszél nekünk, akkor azt kivétel nélkül mindig komolyan kell vennünk. Valamint a legkomolytalanabbnak látszó öngyilkossági kísérletet is halálos komolysággal kell kezelnünk.


És megesik, hogy az öngyilkos valójában nem is akart meghalni, csupán ráijeszteni környezetére, csak éppen kísérlete túl jól sikerült. 
Figyeljünk oda a szeretteinkre, a barátainkra. Hiszen az önmagukkal végezni akaró emberek, olykor csak egy kis törődésre vágynak.








Az öngyilkosság az a szándékos cselekmény, amelynek célja és végeredménye a cselekvő saját életének kioltása. Nincs öngyilkosságra immunis személy. Ismételten, ez nem egy betegség hanem egy cselekmény.Mégis az öngyilkosok több mint kétharmada szenved egy betegségben. Depressziós.
Az orvostudomány mai állásában gyógyszerekkel és pszichoterápiás kezeléssel is kiküszöbölhető a probléma. 
Azonban a legalapvetőbb segítség a szeretet, az odafigyelés és a megértés.

Magyarország a statisztikák alapján nagyhatalomnak számít öngyilkosságok terén.
Az öngyilkosok világnapja, szeptember 10.


Ne járulj hozzá ahhoz, hogy feljebb lépjünk a ranglétrán és ne akard, hogy egy őszi napon rád is halálod kimenetele miatt emlékezzenek.

"Ha elképzelem, hogy

halálom

kiket hangol majd

miféle örömre, 

egészen elmegy

a kedvem az elmúlástól."