Azt hittem, hogy én növök és növök, leszek egyre nagyobb és okosabb és feltűnőbb. Azonban rájöttem, hogy az élettér csökken körülöttem, és én ugyan olyan vagyok mint régen. Egy ugyan olyan jelentéktelen porszem a sivatagban...

Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.


*az érzések, a hangok, a fények, az illatok mind veled mentek, lelkem legmélyebb bugyraiban már csak az emlékek gyökeredznek s csak a vágyak próbálnak utat törni az új nyár felé*

Road to nowhere...

A dühből és gyűlöletből, ami oly sokáig uralta a szívemet, már csak néhány halvány nyom maradt. Olyan volt, mint a vihar, amely úgy tombol, mintha itt lenne a világ vége, aztán egyszer csak véget ér, és sietve tovább áll.


*És annyira rossz így, most, egyedül, ölj meg kérlek*

A könnyek jöttek, ahogy jöttek, miért kellene védekeznem ellenük? A sírás azt jelenti, hogy őszinték vagyunk. Őszinték saját magunkhoz.


De sajnos a sírás nem forrasztja össze, ami eltört.