"A legszebb mosoly mögött rejtőznek a legfájóbb könnyek. 

A legtisztább égen is hamar eltakarják a Napot a fellegek, melyek mindenhová vihart űznek."

Mosoly ül ki arcodra, hisz tudod, hogy mindehová csak a látszat kell. Mit rejt a belsőd, már senkit nem érdekel. Minden reggel felkelsz, s előjön művész éned. Egy idilli festmény, mely arcod vásznán minden hajnalban újra s újra éled. 

Zajlanak az órák s percek, az ecsetek varázsa egyre csak elernyed. Eljő az éj, s a közönség már nem rád vár. Könnyeid záporként áztatják, mi téged emberré vált. Egyedül ülsz, nem érzel már semmit csak a vészt, a baljót ami belülről szétfeszít. 

De nem adod fel még nem, csak néma csendben átkozod a napot, melyen lelked tüze először feléledt, s várod a végsőt, melyben a láng örökké semmivé lesz.

-|- ...-|-

"Sírt, sírt. És lassan minden könnyebb lett. Szelídebb, szomorúbb. 

Mint amikor a vihar villámai elpihennek, tovanyargal a dörgés, és csak az eső esik."

A felhők felett tudom, mindig kék az ég. Ha sírni támad kedvem, csak felnézek az égre és arcod látom a felhők fehér tükrén. Boldogság tölt el, mikor fentről te mosolyogva rám nézel. Úgy érzem karod szorít át a lég óriási tömegével. Mégis szívem dobban s egyre hevesebben ver, mikoron sötét fellegek közelítik meg a pillanatot, melyen napfény áztatta tekinteted felém ível. Zordon felhők takarják el a világító kék eget, nem sugároznak bizalmat a lágy, becsesen vonuló fellegek. Hullni kezd az eső, s egy-egy cseppje arcomhoz ér. Szeretném őket letörölni, de harcom semmit sem ér. Vízözönként zuhan lerám a temérdek súly, mi apránként a földbe döngöl. Szépen, lassan, minden cseppjével, egy kicsikét megöl. 

-|- ...-|-

"Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, 

aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem."

Még el sem mentél, máris hiányodban égek. Oly napok jönnek, melyekben csókod tüze nem éltet. Könyörgő szemekkel folyton csak arra kérlek, ne menj el, ne hagyj itt. Még ne! Esztendőknek tűnő gyilkos napfelkelték, melyeket véres alkonyat tép szét. Lelket gyötrő, magányos nappalok, minden mi él, érezteti, hogy egyedül vagyok. Ma nem ölel át senki, óvó szorítással, s nem tekint rám, oly mélyről jövő, sugárzó pillantással. Az út, melyen járok, s a macskakő, mi visz tovább, nem enged, nem gondolni Rád. Hisz a közös séták, s kézfogások emléke, itt él bennem, bele égett szívembe.

-|- ...-|-

"Ha féltem is, a helyemet megtaláltam,

születtem, elvegyültem, s kiváltam."

Úgy érzem a vak semmibe tartok és lebegek egy szakadék felett. Az az erő, ami fenntart lassan elvész és nem bírom tovább. A hit, amit próbálok magam előtt tartani, egyre csak elernyed és nincs több fohász. Minden amiben s akiben bízom átver. Pátyolgatja a múltját s nem jelentek neki semmit. A kitartás, az önfeláldozás s minden mi maroknyi erőt kiváj, elvész az út szürke, koszos porán. Segítenék, de nincs kinek már. Kevés vagyok, s ez így van jól talán. Nem vagyok hős, s nem vagyok bálvány. Nem leszek példakép gyermekek szemében, nem lesz testem idők elteltével márvány. Szívem nem mozdul már, lelkem kővé dermedve vár. 

S lassan itt maradok egyedül, árván.

-|- ...-|-