"Foggal, kézzel, ahogy tudod,
tépd le ezt a vasbilincset
tisztességes lány-nyakamról."

Mennyi üvegszilánk szúrja nyelvem! Milyen kőfalat emeltem házam közé s házad közé, hogy ne gondoljak rád többé. Így volt. Emlékszel? 

Ha csak messziről megláttalak, homokot vágtam szemembe.
S lovam, önként, mindenünnen hozzád vitt, mihelyt fölültem. 

Ezüst tűkkel feketén forgott szívemben a vér,
s álmom is csak gaz füvek mérgét lehelte belém. És a bűn mégsem enyém, a föld a bűnös, az illat,az, amely most is felém tör, kebleidből, fürtjeidből...

Lorca ♥

"Mit számít a kor. 

Ha nincs igazi élet, akkor délibábon él az ember.

Mégiscsak jobb mint a semmi."

Mindjárt eláll az eső, felfrissül és megkönnyebbülten felsóhajt a természet. Csak engem nem frissít fel a vihar. Éjjel-nappal lidércként nyom az a gondolat, hogy elveszett az életem - visszavonhatatlanul! Múltam nincs, azt ostobán eltékozoltam - semmiségre; a jelenem szörnyű mert buta. Itt van például az életem és a szerelemem; hová legyek, mit tegyek velük? Elvész az érzelem, akár a napsugár, amely gödörbe esik, és elveszek én magam is.

Csehov ♥

"Amikor lecsap a balsors, derül ki, hogy ki az igazi barát.

A barátok a hajón maradnak, míg a patkányok menekülnek."

Valamikor régen, nagyon régen, a magas hegyek tövében, egy sűrű erdőben élt két démon. Az egyik vörös volt, a másik kék. A vörös démon nagyon szerette az embereket, főként a gyerekeket; egyfolytában azon töprengett, hogyan tudna barátságot kötni velük.

- Szereted a gyerekeket? – kérdezte tőle a kék démon.

- Igen, igen! – kiáltotta a piros démon.

- Szeretnél játszani velük?

- Igen! Igen!

- Szeretnéd, ha a barátaid lennének?

- Igen! Ezt szeretném a legjobban. Ezt, mert most egyetlen barátom sincs!

A kék démon a fejét csóválta.

- Jól van, ha így gondolod, akkor gyere ide, elmondom, mit kell tenned.

A piros démon odament, a kék démon pedig elmondta, mit kell tennie.

Másnap a gyerekek kimentek a patakhoz, a rétre. Virágot szedtek, koszorút kötöttek, fogócskáztak és bújócskáztak, vidáman nevetgéltek. Egyszercsak a fák közül előugrott a kék démon, és rájuk üvöltött:

- Búúúú! El innen, el! Ez az én rétem! Ha nem takarodtok, mindegyikőtöket felfalom!

A gyerekek nagyon megijedtek, azt se tudták, merre fussanak. Volt köztük olyan, aki moccanni sem bírt a félelemtől, elkerekedő szemmel nézték a félelmetesen vicsorgó kék démont, aki elindult feléjük. Azt hitték, démonebéd lesz belőlük.

Ekkor a fák közül kilépett a piros démon, és rákiáltott a kékre:

- Megállj! Ne merd bántani a gyerekeket!

A kék démon megtorpant a hang hallatán, lassan hátrafordult, és ahogy meglátta a piros démont, térdre rogyott.

- Jaj, nagyerejű piros démon! Ne bánts, kérlek, ne verj meg!

A piros démon odaszaladt a kékhez, és a fejére ütött egy bottal.

- Ijesztgeted a gyerekeket? Igen? Hogy mered ezt?

- Jaj, jaj, ne bánts! – siránkozott a kék démon.

- Hogy… mered… ijesztgetni… őket? – kiáltozott a piros démon, és minden szó után ráütött egyet a kék démon fejére a bottal.

A gyerekek csak néztek, és kicsiny, ijedt arcukon halvány mosoly jelent meg. Amikor a kék démon a fejét fogva visszamenekült a fák közé, már nevettek. Vidáman vették körbe megmentőjüket, a piros démont. Megsimogatták, megölelgették, és játszani kezdtek vele.

Este, amikor a gyerekek már hazamentek, a piros démon boldogan ment vissza a fák közé. Az erdő sűrűjében a kék démon várt rá.

- Sikerült! Köszönöm! – kiáltott a piros démon. – A gyerekek játszottak velem! Most már vannak barátaim!

A kék démon elmosolyodott.

- Eddig is volt. Legalább egy – mondta, és fejcsóválva beljebb ment az erdőbe.

Lehet, hogy nem vagyok a legjobb barát, 

de mindent megteszek, hogy csak egy percre is mosolyogni lássalak

"Néha a dolgok a legváratlanabbul csöppennek az életünkbe. 

Aztán rájövünk, hogy nem tudunk élni nélkülük.

 Ilyen vagy te is."

A tudat, hogy létezik valaki, akit teljes szívből szerethetünk, értelmet ad mindennek. Mosolyt csal az arcodra a borús hétfő reggeleken. Oltalmat ad a bántó tekintetek elől. Elhessegeti a kínzó, öngyilkos gondolatokat. Úgy érzed boldog vagy. A mobilod folyton kezedben, várva a pillanatot, amikor megcsörren, s a hívő személyében Őt látod. Kémleled a melletted elhaladó buszok ablakait, nem mosolyog e rád tekintete a koszos ablaküvegeken át. A villamosmegállók mellett elhaladva lassítasz lépteiden, nehogy elszalaszd, ha ott várni látnád. Haza úton rohansz a postaláda felé, nincs e csak egy kis szakadt, égett papírdarab, amit Tőle kaptál. Azonban pár nap elég arra, hogy ráébredj, nem keres, nem a Te utadon jár. Csak egy titokzatos látogató kopogtat nálad, a Szerelem. Ő a semmiből jön és sohasem enged el. Nem számít mit csinálsz, mert valamilyen módon Ő úgyis veled lesz. Ha másként nem, a gondolatidban. Ő éli a mindennapjait Nélküled. Te életed a mindennapjaid Nélküle. Néha hiányzol neki. Olykor hiányzik Neked. Mégis ott van valami, ami elválaszt titeket egymástól. Talán a büszkeség, talán a csalódástól való félelem.

-|- ...-|-

"Halott álmok, halott képek, halott színek, 

fakó emlékek jelennek meg zavart fejemben."

Olykor azt hiszem, hogy hallom a hangod. Néha azt érzem, hogy itt vagy velem. De nem. Szeretném, ha kinyílna az ajtó és Te ott állnál. Felragyogna arcom és nyakadba ugranék. Csüngnék rajtad, mint gyümölcs a fán. Most zokogok, folynak a könnyeim. Éjjel 11 óra. Rád gondolok. Látni akarlak. De nem vagy itt. Nem lehetsz. Csak fekszel a nehéz föld alatt, hullik rád csendben a hó. Alig fagyott koszorúk, friss virágok jelzik, hogy jártam ott. Jártam ott, ahol te otthonra leltél. Sötét van és én hideg ágyad mellett térdelek. Próbálok felállni és elindulni haza. De nem megy. Térdeim merevek, hozzá fagytak a földhöz. Köröttem idegen lelkek szállnak, de nem érzem, hogy te itt lennél. Egyedül vagyok élő, a holtak birodalmában. Eltel egy óra és harangoznak. Haza kell mennem! Sétálok a hóesésben és hallgatok. Egyszer csak hallok egy hangot. A Tiéd az. A nevemet suttogod. Forgolódom, de nem látlak. Tudom, hogy itt vagy. Érezlek. Megsimítod az arcom, megölelsz. Most sem látlak, de tudom, hogy velem vagy. Gyöngéden átkarolom a hóesést. Az élők csak néznek, nem értik. De nekem jó, mert itt vagy. És tudom, hogy figyelsz rám. Már figyelem a hangokat, mikor egyedül sétálok a sötétben. Szeretnék veled keringőzni a hóesésben. S együtt sétálni a halovány hold fényében. Szeretném elmondani, téged nem pótolhat semmi. De mielőtt szólhatnék, eltűnsz. Megint egyedül maradtam. A gondolataim a barátaim. Velük megyek tovább, s a kis domb oldalán egy felírat vár rám; nehezen látok, sűrűn hull a hó. Közelebb megyek. Sírva a földre zuhanok. 

A szöveg csak ennyi: Szeretlek Kislányom!

-|- ...-|-

"Minden szó, mi elhagyja a számat.

Minden dal, mi elhagyja gitárom.

Egyetlen szóval letudom írni,

Szeretlek, nélküled nem tudok élni."

Vajon ma is így gondolod még o.O

Ma szerettem volna felmenni a nem létező padlásszobába egy kötéllel. Csomót erősíteni a szabadon látszó tetőgerenda köré és a kötél másik végére, mely pontosan a nyakamra van méretezve. Gondolatban már fölfelé tartottam az ósdi falépcsőfokokon, amikor egy szellemi erő visszarántott.

Szorítása oly erős volt, mintha csak egy határozott, óvó atyai kéz húzott volna vissza a szakadék széléről. Ez a szellemi erő, ez az óvó kéz, az akarat volt. Énem azon akarata, amely arra törekszik, hogy visszaszerezzen téged. Elég erős ahhoz, hogy megállítson az úton az örökkévalóság felé, de gyenge ahhoz, hogy elérjen Téged.

Élesen él bennem, azaz arc, amit két évvel ezelőtt láttam meg a buszpályaudvaron. Az arc, amit attól a naptól kezdve minden nap csodálhattam.

Azonban sok idő lefolyt az élet percekből álló tengerén. Sok mindent elrontottam és még többet elveszítettem. Elvesztettem a bizalmadat, a hitedet, a szerelmedet, Téged. Téged, aki a Mindenséget jelentetted számomra. Ma már csak az emléked az enyém.

Hiányzik a mosolyod, a nyuszi fogad, a hangod, az ölelésed, a szorításod és mindened. Hiányzol a szívemből, az ágyamból, a kávésbögrémből. Hiányzik, mikor felkaptál és az ágyra dobtál, ha idiótaságok miatt jártattam a szám. Hiányzik, mikor a véred szívtam és te látszólag megsértődtél. A helyzet, mikor könyörögnöm kellett a mosolyodért. S ha tehetném, még ma is örökké könyörögnék.

-|- ...-|-

"Szelid dörgésben, jó harmatban

csurgóra húzott rossz kalapban

nem fogok bolyongni már többé,

űlök és mosolygok örökké."

Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurotikus beteg. 

Mint jellemezzem betegségemet? 

Éles eszűnek tudtam magam, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelőtehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg – ezt is fontolóra vettem, sőt ifjúkoromban magam előtt annak vallottam magam -, mert ez az eszmerendszer így megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos érték az ábrázolt földdarabnak. Ebben a tekintetben nem sok kétségem lehetett, mert olvasás és beszélgetés közben mások gondolatait könnyen követtem.

József Attila ♥