"Kicsim, ne haragudj, csak azért nem szeretlek most még jobban,

mert nem lehet már ennél jobban szeretni valakit."

Nélküled az életem sivár, s ha Te nem vagy Nekem, az út túloldalán rám senki se’ vár. Körbe vesz tengernyi ember, s a kegyetlen, rideg világ. Alig értem, ebben a kínban, hogy találta Te rád. Az élet szürke, feketehomokos járdáin róttam a métereket s vasvilláéval kergettek, kiknek odaadtam életemet. Sötét éjben kacsintgató apró lángként tűntél fel szívemben, gyengén pislákoltál, majd járatot égettél minden zsigeremben.  Forró lett lángod, s fényed óriásra nőtt, oly bántó az érzés, hogy bármikor elolthat az eső. Üvegkalitkába zárnálak, ha tehetném s éltető erőd a világtól elrejtném. Oly boldog lennék, ha a mindened lehetnék s éltethetnélek petróleumként. Tüzed örökké égne éjjeli csillagként. Soha nem hagynál el s a hosszú úton, mint vakot vezetnél.

Oh, én csak ennyit szeretnék.

-|- ...-|-

"Nem számít, milyen gyorsan utazunk. (...)

 A végén mindannyian ugyanott kötünk ki."

Csak hallom ahogy hangosan szuszog, egyre szaporábban veszi a levegőt, 

majd hirtelen légzése leáll. Pillanatok telnek el és újra csak zihál.

Látom szenvedését, miként apró mancsai az életért kaparják a földet. Teste merev, már csak kicsiny feje néz az égfelé. Pici gombszemeit uralja a félelem és a kétségbeesés. Már nem oly tiszta pillantása, mint élete kezdetén, nem árad falatnyi szívéből a szeretet és a melegség. 

Küzd. A végsőkig hajtja az élni akarás. Nem adja fel, mint én tenném. Jéghideg, már-már hulla merev teste harcol az átkozott életért. Napok telnek el, egyre csak szenved, s sír szegény, majd egy váratlan percben lenyuhja gyönyörű két szemét. 

Örökre magába zárja a sivár, mély sötétség.

-|- ...-|-