"Szelid dörgésben, jó harmatban

csurgóra húzott rossz kalapban

nem fogok bolyongni már többé,

űlök és mosolygok örökké."

Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurotikus beteg. 

Mint jellemezzem betegségemet? 

Éles eszűnek tudtam magam, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelőtehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg – ezt is fontolóra vettem, sőt ifjúkoromban magam előtt annak vallottam magam -, mert ez az eszmerendszer így megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos érték az ábrázolt földdarabnak. Ebben a tekintetben nem sok kétségem lehetett, mert olvasás és beszélgetés közben mások gondolatait könnyen követtem.

József Attila ♥