"Halott álmok, halott képek, halott színek, 

fakó emlékek jelennek meg zavart fejemben."

Olykor azt hiszem, hogy hallom a hangod. Néha azt érzem, hogy itt vagy velem. De nem. Szeretném, ha kinyílna az ajtó és Te ott állnál. Felragyogna arcom és nyakadba ugranék. Csüngnék rajtad, mint gyümölcs a fán. Most zokogok, folynak a könnyeim. Éjjel 11 óra. Rád gondolok. Látni akarlak. De nem vagy itt. Nem lehetsz. Csak fekszel a nehéz föld alatt, hullik rád csendben a hó. Alig fagyott koszorúk, friss virágok jelzik, hogy jártam ott. Jártam ott, ahol te otthonra leltél. Sötét van és én hideg ágyad mellett térdelek. Próbálok felállni és elindulni haza. De nem megy. Térdeim merevek, hozzá fagytak a földhöz. Köröttem idegen lelkek szállnak, de nem érzem, hogy te itt lennél. Egyedül vagyok élő, a holtak birodalmában. Eltel egy óra és harangoznak. Haza kell mennem! Sétálok a hóesésben és hallgatok. Egyszer csak hallok egy hangot. A Tiéd az. A nevemet suttogod. Forgolódom, de nem látlak. Tudom, hogy itt vagy. Érezlek. Megsimítod az arcom, megölelsz. Most sem látlak, de tudom, hogy velem vagy. Gyöngéden átkarolom a hóesést. Az élők csak néznek, nem értik. De nekem jó, mert itt vagy. És tudom, hogy figyelsz rám. Már figyelem a hangokat, mikor egyedül sétálok a sötétben. Szeretnék veled keringőzni a hóesésben. S együtt sétálni a halovány hold fényében. Szeretném elmondani, téged nem pótolhat semmi. De mielőtt szólhatnék, eltűnsz. Megint egyedül maradtam. A gondolataim a barátaim. Velük megyek tovább, s a kis domb oldalán egy felírat vár rám; nehezen látok, sűrűn hull a hó. Közelebb megyek. Sírva a földre zuhanok. 

A szöveg csak ennyi: Szeretlek Kislányom!

-|- ...-|-